MAI MESÉK

"Csak kétféleképpen élheted az életed. Vagy abban hiszel, hogy semmi sem varázslat, vagy pedig abban, hogy a világon minden varázslat" - állította Einstein. A mese felnőttként is elvarázsol bennünket, segít legyőzni félelmeinket, belső hitet és bizalmat ad, megnyugytatja és gyógyítja a bennünk élő gyermeket.

IGAZ MESE LUCIFERRŐL

Egyszer, nagyon-nagyon régen, amikor a Föld éppen csak elkészült, és úgy ragyogott, mint egy újszülött csillag, az Úr végigsétált zöld dombjain és völgyein, és szeretettel nézett teremtményeire. Elnézte az állatokat és a madarakat, a fákat és a virágokat, a tengereket és a hegyeket, aztán elnézte az embereket - és szerette mindüket, és azok is szerették őt.
De egy rövid idő után elszomorodott az Úr, és az angyalok, akik körülötte voltak, aggodalmasan kérdezték, miért könnyezik. Ő pedig mondá:
"Elnéztem az embert, és láttam az irántam való szeretetét, de ez a szeretet csak azért van, mert én vagyok az egyedüli, akiről tudomása van. Azért szeret, mert nincsen más, akit szerethessen. Szabad akaratot szándékozom adni neki, hogy szerethessen, amikor akarja, és így tudjam, hogy ha egy ember azt mondja: "Szeretem az Urat", ez azért van, mert úgy döntött, Engem szeret. Ahhoz pedig, hogy ez így legyen, kell lennie valakinek, aki ellenkezni fog Velem, és arra kísérti az embert, hogy megtagadjon Engem azért, hogy mindenki a saját szabad akaratából dönthesse el, egyedül hozzám fordul-e. Szóljatok ti, angyalok, melyikőtök tenné meg ezt az irántam való szeretetből, ki hagyná el színemet az idők végezetéig? Ki tagadna meg engem és kísérelné meg az embert Velem szembefordítani azért, hogy az a saját szívében dönthesse el, kit akar szolgálni?"
Akkor az angyalok mind elfordították orcáikat és könnyeztek, az Úr pedig közéjük lépett, és mindegyiküket megkérdezte:
- Megtennéd ezt Értem? Ki szállna szembe velem a kedvemért és űzetne ki a mennyek országából? Ki?
De azok csak könnyeztek és mondták:
- Én nem, óh Uram, én nem. Ne kérd ezt tőlem! - és elfordultak. Az Úr pedig leült a legmagasabb hegy csúcsára, és bánat töltötte el a szívét.
És akkor odajött Hozzá a fény urainak legragyogóbbja, szívének legszeretettebbje, Lucifer, az arkangyal, akinek neve: Aki a fényt hozza. A hatalmas arkangyal letérdelt az Úr elé, kezét az ő kezébe téve könnyezett, és könnyein át felajánlotta az Úrnak önnön kiűzetését a mennyek országából, és az ember megkísértését az idők végezetéig, hogy az megismerhesse a szabad akaratot.
- Hát nincs senki más, aki megtenné ezt Értem? - kérdezte az Úr. - Csak te volnál az, szerettem? El kell veszítselek örök időkre?
És az angyalok egyike sem válaszolt.
Akkor felállt az Úr, és kihirdette ítéletét, hogy Lucifer űzessék ki a mennyek országából, és legyen száműzve örök időkre azért, hogy elcsábítsa az embert Istentől, és így az megismerhesse a szabad akaratot.
Aztán így szólt Luciferhez:
- És az ember becsméreljen téged, és vessen árnyat a te ragyogásodra, és ne ismerje fel annak valódiságát. És neked meg kell kísértened minden férfit és nőt, bizony mondom, még azt az Egyet is, akit a nevemben küldök közéjük, meg kell kísértened. és senki, csak a bölcsek legbölcsebbje tudjon erről az áldozatról! De hogy megkönnyítsem szenvedésedet, teljesítem egy kívánságodat. Mi legyen az?
És akkor Lucifer, a hajnali csillag még egyszer utoljára felnézett az Úr megismerhetetlen arcára, és azt kérte, hogy valahányszor egy ember elfordul tőle, és Istenhez fordul, engedtessék meg neki, hogy egy óra hosszára ott állhasson a mennyek kapuja előtt, és hallgathassa, hogyan énekelnek testvérei az Úr trónja előtt.
És megkapta az engedélyt.
Akkor Lucifer búcsút vett testvéreitől. A sötét szemű Uriel, az ezüstszárnyú Gábriel és a gyöngéd Raffael könnyezték és átölelték őt, azután Michael, a harcos angyal feladata feletti kétségbeesésében hangosan felkiáltva megragadta Lucifert, és messzire elhajította őt az Úr színe elől.
És a Föld akkor legmagasabb hegyéről egy álló nap és egy éjjel zuhant ő, útjában fényesen ragyogva, mint egy hullócsillag.
És azon ősi nap óta állja az Úrnak adott szavát, és kísérti az embert az Úr ellenében. De valahányszor azok megtagadják őt, egy kurta órára ott ül ő, mint egy fekete szikla a mennyek kapuja előtt, és testvérei odagyűlnek a kapuhoz és énekelnek neki.

A REMETE

A magányosan élõ szerzetes remetéhez egyszer emberek jöttek. Megkérdezték tõle:
- Mire való, hogy életed nagy részét itt töltöd el csöndben és magányban?

A remete éppen azzal foglalatoskodott, hogy vizet mert egy ciszternából, az esõvíz összegyûjtésére szolgáló mély kútból. Fölfigyelt a kérdésre, s munka közben odaszólt a látogatóknak:
- Nézzetek bele a ciszternába! Mit láttok?

Az emberek kíváncsian körülvették a szerzetest, és próbáltak beletekinteni a mély kútba: Nem látunk semmit - mondták kisvártatva.

A remete abbahagyta a vízmerítést, pár pillanatnyi csöndet tartott. A látogatók feszülten figyeltek rá, mozdulni sem mertek:

- Most nézzetek bele a kútba egyenként, csöndesen. Mit láttok?

A látogatók érdeklõdéssel hajoltak egyenként a kút fölé, s felkiáltottak:

- Saját arcunkat látjuk a kútban!

- Bizony, amíg zavartam a vizet - mondta a remete -, nem láttatok semmit. De a csöndben és a nyugalomban megismeritek önmagatokat.

A látogatók megértették a remete tanítását.

ISTEN SOHASEM TÉVED 

Egyszer történt egy hajótörés, amit csak egy ember élt túl. Őt a víz egy lakatlan sziget partjára vetette. Azon imádkozott nap, mint nap, hogy jöjjön és mentse meg valaki. Mindennap kémlelte a horizontot, hátha meglát egy hajót, ami megmentheti, de hiába. Végül, beletörődve sorsába, épített magának egy kis kunyhót a szigeten. 
Aztán egy napon, amikor elment halászni, hogy legyen aznapra is mit ennie, szörnyű dologra ért vissza. Az egész kunyhó lángokban állt! Teljesen elégett, úgy, hogy csak hamu maradt belőle. A hajótörött teljesen elkeseredett. Nemcsak hogy hajótörést szenvedett, de mire beletörődött sorsába és épített magának egy kis zárt menedéket, az is oda lett. 
"Hogy tehetted ezt velem Istenem? Mivel érdemeltem ki ezt a rosszat? Pedig már kezdtem megbarátkozni az egyedüllét gondolatával, és olyan jól éreztem magam ebben a kis kunyhóban, miért kellett ezt is elvenned tőlem?" - kiáltott Istenhez. 
Másnap kora reggel, amikor kisírt szemét kinyitotta, arra ébredt, hogy kiköt egy hajó. Nem hitt a szemének! Amikor felszállt a hajóra megkérdezte a kapitányt, hogy honnan tudták, hogy ő ott van.
"Abból a nagy füstből, amit csináltál. Abból láttuk, hogy van itt valaki a lakatlan szigeten." - felelte a kapitány.

Az ember életében vannak olyan időszakok, amikor mindent elveszettnek érez, mert annyi rossz dolog történik vele. De az életnek minden negatív történésre van egy pozitív válasza!

(ismeretlen szerző)

VALÓSÁGOS KINCSESBÁNYA

Az Ember elment a Bölcshöz: 
- Álmot láttam, de sehogy sem tudok rájönni, mi az értelme. Kérlek, segíts rajtam! 
-  Hallgatlak  - bólintott a Bölcs. 
-  Az utcán mentem, a mi utcánkban,  ahol minden nap járok. 
Olyan is volt álmomban,  mint egyébként; nem volt semmiféle változás rajta, 
csak annyi, hogy nagy szürke göröngyökkel volt tele a járda. 
Amikor megrúgtam az egyiket, rájöttem, hogy ezek nem göröngyök, hanem kövek. 
Egyet zsebre vágtam, hogy megmutassam a Barátomnak, akihez indultam. 
Amikor elővettem, kettévált a kezemben. Belül szikrázó, tiszta ragyogású volt. 
Azonnal tudtam (bár nem értek hozzá), hogy ez GYÉMÁNT! 
Rohantunk az ékszerészhez, de közben telepakoltuk a zsebeinket a csúnya, szürke kövekkel, hátha... 
Az ékszerész vágta, csiszolta a kettévált követ, végül fel is mutatta, hadd lássuk mi is, hogy sziporkázik: 
"Még soha nem találkoztam ilyen nagy és tiszta gyémánttal" - lelkesedett. 
Kipakoltam a sok egyforma szürke kövemet. 
Ő bizalmatlanul nézte a sötétlő halmot, majd legyőzve utálkozását, egyet megfogott és vijjogó gépével kettévágta. 
Smaragd volt.  A következő rubin, utána valami csodaszámba menő ritkaság, és aztán így végig. 
Felfoghatatlan kincs feküdt előttem, szikrázott, tündökölt ezerféle színben, a belsejükben rejtőző érték. 
Én pedig döbbenetemben felébredtem. De nem tudok szabadulni az álomtól. 
Mondd,  mit jelenthet? 
-  A szürke kövek a MINDENNAPJAID, Barátom! 
Éppen ideje, hogy felfedezd: valóságos kincsesbánya  a mindennapok sokasága. 
Dolgozni kell rajtuk, az igaz, de ha jól megmunkálod őket, gazdagabb leszel mindenkinél. 
Már reggel vedd kezedbe napodat, hogy megláthasd benne a hűség gyémántját, a bizakodás smaragdját,  a szeretet rubinszínű áldozatosságát... 
Mától kezdve soha nem beszélhetsz  "szürke hétköznapokról",  hiszen LÁTTAD, mi rejlik bennük!

KARÁCSONY UTÁNI MESE

Hogy a mindennapi hajtásban se feledkezzünk meg azokról, akik számunkra a legfontosabbak....

FIÚ: Apa, kérdezhetek valamit?

APA: Persze, mi az?

FIÚ: Mennyit keresel óránként?

APA: Ez nem a te dolgod. Miért kérdezel ilyeneket?

FIÚ: Csak tudni szeretném. Mennyit?

APA: Ha ennyire tudni szeretnéd, 100 dollárt keresek óránként.

FIÚ: Oh! (Lehajtott fejjel) Apa, kérhetek kölcsön 50 dollárt?

Az apa dühös lett.

APA: Ha csak amiatt kérdeztél ilyet tőlem, mert akartál venni valamilyen játékot, akkor mars a szobádba, és feküdj le aludni. Gondolkodj el azon, miért vagy ilyen önző! Minden nap keményen dolgozom, és ezt kapom cserébe…

A fiú felment a szobájába, és becsukta az ajtót. A férfi leült, és egyre mérgesebb lett, amiért a fia így viselkedett. „Hogy kérdezhet ilyet, csak azért, hogy pénzt kérjen” – mormogta magában. Körülbelül egy óra múlva a férfi már megnyugodott és elgondolkodott a dolgon: Talán volt valami, amiért igazán szüksége volt rá, és azért kellett neki a pénz. Hisz eddig még soha nem kért tőlem… Felment hát, és kinyitotta fia ajtaját.

APA: Alszol, fiam?

FIÚ: Nem apa, még ébren vagyok.

APA: Gondolkodtam, és azt hiszem, túl kemény voltam veled. Túl hosszú volt a nap, és rajtad vezettem le a feszültségem. Itt van az 50 dollár, amit kértél.

A kisfiú felült az ágyában, és elmosolyodott.

FIÚ: Ó! Köszönöm, apa! Ekkor benyúlt a párnája alá, és néhány bankjegyet húzott elő. Amikor a férfi látta, hogy már van pénze, ismét ideges lett. A fiú elkezdte lassan megszámolni a pénzt, majd felnézett az apjára.

APA: Miért akartál több pénzt, ha van már pénzed?

FIÚ: Mert eddig nem volt elég pénzem, de most már van. Apa, most már van 100 dollárom. Pont ennyi az órabéred. Most már végre vehetek egy órát az idődből? Kérlek, holnap gyere haza előbb. Veled szeretnék vacsorázni, veled szeretnék lenni egy órán keresztül.

Az apa teljesen összetört. Megölelte fiát, és könnyek között kért tőle bocsánatot.

AZ ÜNNEP LÉNYEGE

Magányos férfi utazott le egy vidéki kisvárosba. Barátai hívták, hogy ne töltse egyedül a szentestét. Az utolsó vonattal érkezett. Már erősen szürkült, alig járt valaki az utcákon. Az egyik kirakat előtt észrevett egy kopott ruhás kisfiút. Nagy, vágyódó szemei egy kis betlehemre szegeződtek. A férfi megszólította:
„Ezt szeretnéd megvenni?”
A fiú bólintott, de nem vette le szemeit a kirakatról.
„Nem is lehet drága” – folytatta a férfi.
A kisfiú kihúzta kezét a zsebéből, tíz krajcáros csillogott benne.
„Ezt az előbb találtam, de ezért nem adnak semmit.”
A férfi elkérte a pénzt, s a fény felé tartotta.
„Hallod-e, ez nem közönséges pénz, bizonyára az angyalok ejtették el.”

A gyerek csodálkozva nézett a férfira.
„Gyere, menjünk be az üzletbe” – és megfogta a hideg kis kezét.
Bent már senki sem volt, csak az idős kereskedő. Udvarias mosollyal szólt: „Éppen zárni készülök.”
A férfi hunyorított a szemével:
„Akkor a legjobbkor jöttünk. Kis barátom egy rendkívüli pénzt talált. Az angyalok vesztették el. Azt veheti rajta, amit csak akar.”
Ezzel ismét ráhunyorított a kereskedőre, és az megértette. Kezébe vette, megvizsgálta a pénzt. Aztán sugárzó arccal mondta:
„Micsoda szerencse, te aztán jó fiú lehetsz. Válaszd ki hát, amit szeretnél.”

A gyerek először a kereskedőre, azután az ismeretlen férfira nézett. Mindkettő tekintetéből biztatást olvasott ki. Erre rámutatott a kirakatban csillogó betlehemre:
„Ezt szeretném.”
A kereskedő szépen becsomagolta, szaloncukrot is adott hozzá. A gyermek boldogan hagyta el a boltot.

Az ismeretlen férfi ekkor elővette pénztárcáját, s fizetni akart.
„Szó sincs róla, uram, szólt a kereskedő.
Ma este nekem is karácsonyom van. Az a Jézus, akit ma ünnepelünk, figyelmeztetett bennünket:
"Amit egynek tesztek a legkisebbek közül, azt Nekem teszitek.”

A két férfi egymás szemébe nézett és kezet szorított. Mindketten tudták, hogy ebben a pillanatban született meg a szívükben a kis Jézus...

A kezek mindent elárulnak…

Egy fiatalember jelentkezett állásra egy nyomtatással foglalkozó nagy cégnél. Már túl volt az első meghallgatáson és most az igazgatóval kellett találkoznia. Az igazgató átnézte a róla szóló jegyzetet, amely kiváló volt. Majd megkérdezte:
- Volt-e ösztöndíjad az iskolához? 
- Nem – válaszolt a fiú.
- Édesapád fizette az iskolád? 
- Igen – válaszolta.
- Mit dolgozik édesapád?
- Édesapám kovács.
Az igazgató megkérte, hogy mutassa meg a kezeit. A fiatalember megmutatta a kezeit amelyek hibátlanok és finomak voltak.
- Segítettél valamikor szüleidnek a munkájukban?
- Sohasem, mert szüleim mindig azt akarták, hogy tanuljak és többet olvassak. Sőt még a munkájukat is jobban el tudták végezni mint én. 
Az igazgató így szólt:
- Van egy kérésem. Ma, ha majd hazaértél, mosd meg édesapád kezeit és holnap gyere vissza hozzám. 
A fiatalember úgy érezte, hogy minden bizonnyal övé lesz az állás. Amikor hazaért megkérte édesapját, hogy engedje meg, hogy megmossa kezeit. Az apa furcsán érezte magát. Boldog volt, de nagyon zavart is ahogy megmutatta kezeit fiának. A gyermek aprólékosan megmosta kezeit. Most először figyelt fel apja kezeinek nagyon ráncos voltára és sok sebhelyére. Némely sérülése annyira érzékeny volt, hogy a bőr összerándult mikor hozzáért. 
Most értette meg mit jelentett a munka ezeknek a kezeknek, hogy fizethessék iskoláját. A kéz sérülései volt az ára tanulmányainak és jövőjének.
Miután megmosta apja kezeit, a fiatalember egy darabig szótlanul állt, majd elkezdett rendet rakni a műhelyben és kitakarítani azt. Ezen az éjszakán sokáig beszélgettek egymással. 
Másnap visszament az igazgatóhoz, aki felfigyelt a könnycseppre a szemében, amikor megkérdezte tőle:
- Mit csináltál és tanultál meg tegnap este?
- Megmostam apám kezeit és miután végeztem vele kitakarítottam a műhelyt. Most már tudom mit jelent értékelni szüleimet és hogy nélkülük nem lennék az aki ma vagyok. Miközben segítettem édesapámnak rájöttem, hogy csak önmagunkra hagyatkozva mennyire nehéz bármit is tenni. Felismertem, hogy milyen sokat jelent a család és hogy mennyire fontos egymás segítése.
- Pontosan erre van szükség a munkásaim között is – mondta az igazgató. – Olyan valakit akartam alkalmazni, aki fontosnak tartja egymás segítését, aki elismeri a másik kemény munkáját és akinek nem a pénz jelenti az egyedüli életcélt.

Néger kisfiú 

Egy néger kisfiú nézte a léggömbárust a vásárban. Az árus jó üzletember lévén eloldozott egy piros lufit, amely felszállt a magasba, és egy sereg reménybeli fiatal vásárlót vonzott oda.

Aztán felengedett egy kéket, majd egy sárgát és végül egy fehéret is. Egymás után felszálltak a magasba, mígnem eltűntek a szem elől. A kis néger egy darabig álldogált egy fekete léggömb előtt, majd megkérdezte:

- Uram, ha elengedné a feketét is, az is felszállna olyan magasra, mint a többi?

A léggömbárus megértően mosolygott rá. Eloldotta a fekete lufi zsinegét, és miközben az felszállt a magasba, így szólt:

- Kisfiam, nem a színe, hanem ami belül van, az emeli a magasba.

Váltsd ki és használd!

Gyökössy Endrét egyszer egy asszony kereste fel, azzal, hogy nem tudja szeretni az édesanyját. Próbálta tűrni, elhordozni a bántásokat, még imádkozott is, de az a meleg érzés, amire várt csak nem jött. Végül már az imádsággal is felhagyott, mert úgy látta értelmetlen.
Bandi bácsi erre ezt kérdezte:
"– Ha most orvos lennék és receptet írnék, biztos gyógyszert a gyűlölet és egyéb betegségei ellen, kiváltaná?
– Kiváltanám.
– Bevenné?
– Bevenném.
– Akkor ott van papír, meg toll, diktálnék egy receptet. Írja?
– Írom.
– Tessék: hétfőn reggel mosolyogva köszöntőm őt és megkérdezem, hogy aludt. Kedden: kitakarítom az ő szobáját is. Szerdán: két szelet süteményt hozok neki. – Írja csak, írja. Csütörtökön: elhívom sétálni, hazafelé pedig kérdezgetek és hagyom őt – csak őt – beszélni. Pénteken: megkérem, hogy zongorázza el azt a dalt, amit gyermekkoromban szokott.
– Már évek óta nem zongorázik.
– De kérnie szabad.
Szombaton: megkérem, hogy segítsen jó túrós gombócot főzni, mert azt ő jobban tudja. Vasárnap: bemegyek a szobájába, amikor lefeküdt, betakargatom és megcsókolom. Pont. Ismeri ezt a zenei kifejezést? Da capo al fine? 
Elejétől végig. Nos, a következő héten ugyanígy vagy hasonlóan: da capo al fine, s egy hét múlva felkeres, és megbeszéljük a többit.
– A csókot is kell?
– Igen.
– Jaj!
– Miért, jaj?
– Mert évek óta nem csókoltam meg.
– Vállalja ezt a hetet így?
– Megkísérlem.
– Isten segítse. Várom.
Nem jött. Hetekig nem jött. De egy hétfőn, kora reggel telefonált. Sírva:
– Mikor tegnap ismét betakartam, az én hideg és kemény anyám felült az ágyban, és magához ölelte a fejem, és éreztem, hogy könnyes a szeme és azt mondta:
– De jó vagy mostanában hozzám.
– Akkor, évek óta először, éreztem, hogy szeretem az anyámat."

(Gyökössy Endre - A recept)

Isten szeretet receptje ott van a kezedben!

Váltsd ki és használd! 

Szögek...

Volt egyszer egy kisfiú, akinek igen nehéz természete volt. Az apja adott neki egy zacskó szöget, hogy mindannyiszor, amikor elveszíti a türelmét, vagy veszekszik valakivel, üssön be egy szöget az udvar végében lévő kerítésbe.

Az első napon 37 szöget ütött a fiú a kerítésbe. A elkövetkezendő hetek során megtanult uralkodni magán, és a kerítésbe beütött szögek száma, napról napra csökkent: felfedezte, hogy sokkal könnyebb uralkodni magán, mit a szögeket beütni a kerítésbe.

Végül elérkezett az a nap, amikor a fiú egyetlen szöget sem ütött be a kerítés fájába, Ekkor megkereste az apját, és elmesélte neki, hogy ma egyetlen szöget sem kellett a kerítésbe ütnie.

Ekkor az apja, azt mondta neki, hogy minden nap, amikor megőrzi a nyugalmát, és nem kerül veszekedésbe senkivel sem, húzzon ki egy szöget a kerítésből. A napok teltek, amikor egy nap a fiú közölte apjával, hogy már egy szög sincs a kerítésben. .

Az apa elkísérte a fiát a kerítéshez, és így szólt:

- Édes fiam, te igen becsületre méltóan viselkedtél, de nézd csak meg, mennyi lyuk van ezen a kerítésen.
Ez már sosem lesz olyan, mint azelőtt. Amikor összeveszel valakivel, és amikor egy gonosz dolgot mondasz neki, ugyanolyan sérüléseket hagysz benne, mint ezek itt a kerítésen.

Belemárthatsz egy kést egy emberbe, majd kihúzhatod azt, de a seb örökre ott marad. Mindegy, hányszor is kérsz bocsánatot, a sérülés ott marad.

A szavakkal okozott seb is olyan, mint egy fizikai seb.

A pillangók királya

Mikor én iskolás gyerek voltam, de sok szép lepkét fogtam! Egyszer valami erdőkerülő vetődött a házunkhoz. Eldicsekedtem neki egy gyönyörű pillangóval.

- Nem sokat ér ez, öcsém, míg meg nem szerzed hozzá a pillangókirályt is.

Majd kőbálvánnyá meredtem, úgy elszomorodtam.

- Milyen az a pillangókirály? Sose hallottam én ilyenről, könyvekben sincs lerajzolva.

- Hja, öcsém, nem is ösmerik ám azt a könyvcsináló urak. Én magam is csak egyszer láttam életemben, pedig én az erdőben öregedtem meg. Kék selyemszárnya van a pillangónak, piros bársonycsipkével. Nagy pörge bajusza, karbunkulus korona a fején. Arról ösmerszik meg leghamarabb, mert az úgy ragyog, mint a szivárvány.

Ettől a perctől fogva nem volt nekem nyugodalmam se éjjel, se nappal. Éjjel mindig a pillangókirályról álmodtam, nappal mindig azt kerestem. Összebolyongtuk a húgocskámmal az egész környéket. Megbújtunk minden bokrot, megkutattunk minden faodút. Hasztalan, hiába. Nem is láttam a pillangók királyát.

Egyszer a húgom megbetegedett. Jöttek-mentek az orvosok, apám-anyám egyre sírt. Én meg akkor is csak arra gondoltam, hogy most már egymagamnak kell a pillangók királyát keresni. Utoljára már azt gondoltam, hogy elámított az erdőkerülő. Nincs olyan pillangókirály a világon. Ha volna, annyi sok hét óta már meg kellett volna találnom. Nagy-nagy fájdalom fogta el a szívemet, sírva borultam le egy vén tölgyfa mohos tövébe, s utoljára elnyomott az álom.

Nem tudom, meddig aludtam, de mikor kinyitottam a szememet, azt hittem, még csak most kezdek álmodni. Egy hajításra tőlem, vadliliom kelyhében ott ült a pillangókirály. Piros bársonycsipkével szegett kék selyemszárnya kiterjesztve, nagy, pörge bajusza tele virágmézzel. Karbunkulus koronája égett, mint a tűz, ragyogott, mint a szivárvány. Valami tíz pille, mindenféle fajtájú, rajzott körülötte.

Nagyot dobbant a szívem. Szerettem volna elkiáltani magamat, de még a lélegzetemet is elfojtottam, s lábujjhegyen surrantam a liliombokor mögé. Reszketve kinyújtottam a kezemet. Hogy visszahúztam, már benne volt a pillangókirály. Alig fért benne, nagy vergődéssel igyekezett kiszabadulni. Társai szomorú bugással repültek szét.

Repülvést mentem haza. Repített az öröm, aminél nagyobbat azóta sem éreztem. A tornácon apám, anyám zokogott egymásra borulva. Úgy megijedtem, hogy nem mertem eléjük kerülni. Lassan sompolyogtam be a konyhára. A dada a küszöbön sírdogált.

- Rossz fiú, ilyenkor kell hazajönni?! Margitka haldoklik.

Hallottam is, nem is, amit mond, rohantam be a szobába nagy ujjongva:

- Megvan, megvan!

A húgom hörögve hánykolódott kis fehér ágyán. Arca olyan volt, mint a láng, pedig a nyitott ablakon tódult befelé a hűvös esti levegő. Felém fordította bágyadt szemét.

- Mi van meg?

- A pillangókirály.

Hirtelen fölvillant a tekintete.

- Mutasd meg, bácsikám! Add nekem, bácsikám!

A világ egyet fordult velem. Istenkém, ha odaadom neki a pillangót, forró kezével mind leveri a tündöklő porát. Behasítja a szárnyát. Tán még a koronáját is letöri. De mikor olyan szívre hatóan könyörög.

- Hát nem szereted Margitkát? Nem adod ide?

Nagyot sóhajtottam, és lesoványodott kis kezébe tettem a lepkét.

- Nagyon vigyázz rá, az Isten áldjon meg. Most már add vissza, ha megnézted.
Nézte, nézte a gyönyörű teremtést, szelíden megsimogatta, aztán a tenyerébe fektette, és földobta a levegőbe.

- Eredj haza, szegény pillangókirály, a magad országába. Mért bántanának téged, mikor te se bántasz senkit.

Azzal befordult a fal felé. Én elsikoltottam magam, de már hiába. A pillangókirály nekivágott egyenesen az ablaknak, és úgy kilibbent rajta, hogy azt se láttam, merre száll.
Azt hittem, meghasad a szívem. Behúzódtam a sarokba haragos-dacosan, s ki nem mozdultam volna onnan a világért. Margitkát elővette a láz, sírt, kiabált, félrebeszélt, kis testét egyre jobban gyújtogatta a forróság. Apa, anya, orvos bácsi egyre rakosgatta rá a jeges borogatást, de nem használt semmi. Édesanyánk elájult, átvitték a másik szobába, átment vele apa is, az orvos is. Magam maradtam a beteggel.

Egyszerre valami zúgást hallok az ablak felől. Odatekintek, hát látom ám, hogy visszajött a pillangókirály. De nem egyedül, hanem egész országa népével. Nagy pávaszemek, rókapillék, gyászpillék, tarka szárnyú szenderek százával jöttek, tódultak be az ablakon. Legelöl a koronás pillangókirály. Odaszálltak Margitka fölé, s harmatos szárnyukkal elkezdték legyezni, hűsíteni.

A pillangókirály a szeme fölé repült, s addig legyezgette, cirógatta, míg szép csendesen le nem csukódott. Akkor aztán zümmögtek, búgtak szelíden, lágyan, s egyenként kirepültek az ablakon. Utoljára maradt a pillangókirály.

Mire apa bejött, Margitka nyugodtan, csendesen aludt. Még mosolygott is álmában, valami nagyon szépet álmodhatott. Reggelre nem volt semmi baja se. Pár nap múlva már virágot is szedett anyukának.

Én sohase mondtam el senkinek, mit láttam azon az éjszakán, de azóta többet sohase fogtam pillangót. Még ma is, ha törött szárnyú lepkét látok az út porában, mindig fölemelem, és fölteszem valami faágra. Hátha meggyógyul, mint ahogy az én húgom meggyógyult.

Móra Ferenc

A  SZÍV 

- Holnap reggel - kezdte a sebész - Ki fogom nyitni a szívedet.

- Ott fogod találni Jézust - vágott közbe a fiú.

A sebész bosszankodva felnézett.

- Fel fogom vágni a szívedet, - folytatta - hogy lássam, mennyi károsodás történt.

- De amikor felnyitod a szívemet, Jézust fogod ott találni - mondta a fiú.

A sebész a szülőkre tekintett, akik csendben ültek.

- Miután látom, hogy mennyi károsodás történt, vissza fogom varrni a szívedet és a mellkasodat, és eltervezem,  mi  a következő lépés.

- De ott fogod találni Jézust a szívemben. A Biblia azt mondja, hogy Ő ott él. Minden zsoltár azt zengi, hogy Ő ott él. Ott fogod találni Őt az én szívemben. 
A sebésznek elege volt.

- Majd megmondom neked, mit fogok találni a szívedben, sérült izmokat, gyenge vérellátást, és elvékonyodott érfalakat fogok találni. Ez után el fogom tervezni, hogy tudlak meggyógyítani.

- Jézust is ott fogod találni, Ő ott él- mondta a fiú.

A sebész elment. Leült az irodájában, és magnószalagra vette a műtéttel kapcsolatos megjegyzéseit, gondolatait: sérült főütőér, sérült tüdőbe vezető erek, elterjedt izomsorvadás. Nincs remény a szívátültetésre, nincs remény a gyógyításra, kezelésre.

Terápia: fájdalomcsillapítók, és ágyban feküdni.

Prognózis: - itt kis szünetet tartott - egy éven belül halál.

Megállította a magnót, de még volt mit mondania.

- Miért? - kérdezte hangosan. Miért tetted ezt? Te juttattad őt ide! Te okoztad neki ezt a gyötrelmet, és Te kárhoztattad őt korai halálra! Miért?

Az Úr így válaszolt:

- A fiú az Én bárányom, nem terveztem, hogy sokáig a te nyájadhoz tartozzon, mert ő az én nyájamnak tagja, és az lesz örökké. Itt az én nyájamban nem lesz fájdalom, olyan jólétben lesz része, amit te el sem tudsz képzelni. Szülei egy napon találkozni fognak vele és ők is megismerik a békességet és az én Nyájam gyarapodni fog. A sebész forró könnyeket hullajtott, de ingerültsége meg ennél is hevesebb volt.

- Te teremtetted ezt a fiút, Te teremtetted ezt a szívet! Meg fog halni hónapokon belül. Miért? Az Úr válaszolt:

- A fiú az Én bárányom, vissza fog térni az én nyájamhoz, amint elvégezte küldetését.
Én nem azért küldtem az én bárányomat a nyájadba, hogy elveszítsem, hanem azért, hogy egy másik elveszett bárányt megmentsen. A sebésznek potyogtak a könnyei.

A sebész odaült a fiú ágya szélére. A szülők vele szemben ültek. A fiú felébredt és suttogva kérdezte:

- Kinyitottad a szívemet???

- Igen - mondta a sebész.

- Mit találtál? - kérdezte a fiú.

- Megtaláltam Jézust - felelte az orvos.

NEM TUDHATOD…

Egy nap, mikor elsős voltam a gimiben, egy srácot láttam az osztályomból hazafelé gyalogolni. Kyle-nak hívták. Úgy tűnt, mintha az összes könyvét cipelte volna. Azt gondoltam magamban: „Miért vinné haza valaki az összes könyvét pénteken? Biztos egy eminens”. Kellemes hétvégét terveztem (bulik és focimeccsek a haverokkal), így hát megráztam a vállamat, és továbbmentem.

Ahogy sétáltam, láttam, hogy egy csapat fiú közeledik felé. Odafutottak hozzá, kiverték a könyveit a kezéből, és elgáncsolták, úgy hogy teljesen piszkos lett a ruhája. A szemüvege lerepült, és körülbelül 3 méterre a füvön landolt. Felnézett, s a szeme kimondhatatlan szomorúságot tükrözött.

Odasiettem hozzá, és ahogy a szemüvegéért kúszott, könnyeket láttam a szemében. Ahogy átnyújtottam a szemüvegét vigasztalni próbáltam: „Azok a srácok csirkefogók, igazán büntetést érdemelnének.”. Rám nézett és így szólt: „Köszönöm”. Hatalmas mosoly ragyogott az arcán. Azon mosolyok egyike volt, amely igazi hálát tükrözött.

Segítettem neki felszedni a könyveit, és megkérdeztem, hol lakik. Kiderült, hogy nem messze tőlem. Furcsa volt, hogy soha nem láttam errefelé eddig, mire azt válaszolta, hogy magántanuló volt. Soha nem barátkoztam magántanulóval ezelőtt. Egész hazafelé vezető úton beszélgettünk, segítettem vinni a könyveit. Igazán aranyos srácnak találtam. Megkérdeztem, hogy akar-e szombaton velem és a barátaimmal focizni, ő igent mondott. Egész hétvégén együtt voltunk és minél inkább megismertem Kyle-t annál jobban megszerettem őt, akárcsak a barátaim.

Eljött a hétfő reggel, és Kyle ugyancsak hatalmas könyv halommal igyekezett az iskola felé. Megállítottam, majd így szóltam: „Hé fiú, igazán komoly izmaid lehetnek, ha minden nap egy rakás könyvvel cipekedsz”. Ő csak mosolygott, és átadta a könyvek felét nekem. A következő négy évben Kyle és én a legjobb barátokká váltunk. Amikor végzősök lettünk, mindketten a főiskolán kezdtünk gondolkozni. Kyle Georgetown mellett döntött, és Duke-ba készültem.

Tudtam, hogy mindig barátok leszünk és a távolság soha nem fog gondot okozni. Ő orvosnak készült, nekem pedig jó esélyeim voltak a fociösztöndíjra. Kyle mondta a búcsúbeszédet az osztályunkból. Állandóan azzal húztam, hogy eminens. Nagyon örültem neki, én nem tudtam volna kiállni oda, és beszélni. Eljött a várva várt nap. Kyle-t figyeltem. Nagyszerűen festett. Egyike volt azon srácoknak, akik önmagukra találtak a gimnázium évei alatt. Az arca kikerekedett és valóban jól állt neki a szemüveg. Sokkal több randevúja volt mint nekem. Néha tényleg féltékeny voltam rá.

Ez is egy ilyen nap volt. Láttam rajta, hogy ideges a beszéde miatt. Szóval barátságosan hátba veregettem és bátorítottam: „Hé fiú, nagyszerű leszel”. Ugyanolyan hálásan nézett rám, mint akkor és mosolygott. „Köszönöm” – mondta. Ahogy belekezdett a beszédének, megköszörülte a torkát, és belekezdett.

„Nagyszerű alkalom ez most arra, hogy köszönetet mondjunk mindazoknak, akik átsegítettek ezeken az éveken. A szüleinknek, tanárainknak, testvéreinknek, talán az edzőnek, de leginkább a barátainknak. Azért vagyok most itt, hogy elmondjam nektek: az, hogy barátja vagy valakinek, a legnagyobb ajándék, amit csak adhatsz neki. Most elmondok egy történetet”:

Csak figyeltem a barátomat, és hihetetlenkedve hallgattam, ahogy elmondja a legelső napot, amikor találkoztunk. Azt tervezte, hogy véget vet az életének a hétvégén. Elmondta, hogy kipakolta az öltözőszekrényét, hogy az anyukájának később ne kelljen megtennie, és az egészet összeszedte és vitte haza.

Ekkor rám nézett, és kicsit elmosolyodott. „Hála az égnek, megmenekültem. Megmentett a barátom, attól, hogy megtegyem a kimondhatatlant.” Hallottam, hogy csodálkozással teljes moraj fut végig a tömegen, ahogy ez a jóképű és népszerű srác a leggyengébb pillanatáról beszélt nekünk. Láttam, ahogy az édesanyja és édesapja engem néznek és ugyanazzal a hálás mosollyal mosolyognak rám.

Egészen addig a pillanatig, nem fogtam fel ennek a mélységét.

Soha ne becsüld alá a cselekedeteid erejét. Egy picinyke gesztussal, mozdulattal megváltoztathatod egy ember életét. Vagy jobbá, vagy rosszabbá. Isten azért ad másokat az életünkbe, hogy hatással legyünk rájuk. Keresd Istent a másikban!

„A barátok olyan angyalok, akik felsegítenek bennünket, ha úgy tűnik, hogy szárnyaink már nem képesek repülni”

MEGHALTAM VOLNA, HA NINCS 9 DIÓFÁM...

“Egy idős néni áll a tavaszi zimankóban az út szélén, fején karton kendő, kezében egy kisebb zsák és szelíden integet. Megálltam, felvettem a nénit, és elkezdünk társalogni. Hamar kiderül, hogy dióbelet visz a szentgyörgyi piacra. Kérdés nélkül elkezd mesélni: 

— Gyerekkoromban nagytatámmal ültettünk tíz diófát, locsoltuk a közeli patakból, de egy még abban az évben ki is száradt, a többi gyökeret eresztett. Teltek az évek, aztán engem az élet elsodort hazulról. Nagytatám egy szomorú nyári napon halt meg, hazajöttem a temetésre, a szépen felcseperedett diófák árnyékában ravatalozták fel. Az egész szertartás alatt én némán álltam a nyurga nagy fák árnyékában… 

Teltek az évek! Nyugdíjas lettem! Egyedül maradtam és hazaköltöztem a szülőfalvamba. Nyugdíjam oly kevéske, így ősszel összeszedem a diót és télen megtöröm. Kilós, fél kilós csomagokban nagyon hamar el tudom adni, két óránál tovább még sohasem álltam kint a piacon. Ha hiszi, ha nem ez a kilenc diófa engem átsegített a télen! Az idén is, nemcsak tűzifát tudtam venni a dióbélből, hanem még egy kis malackát is. És most ha ezt a maradékot sikerül eladnom, szeretnék venni tíz kis facsemetét. Tudja, van egy aranyos unokám, nemsokára hazajön, el fogjuk ültetni a kis fákat, és ha majd ő is megöregszik, diótörés közben biztos majd el fog mondani érettem egy-egy imádságot…. 

Az autó halad a tavaszi verőfényben… a néni elhallgatott, én is hallgatok, némán vezetek. Nemsokára a piacnál fékeztem, megálltam és utasom a reszkető kezével egy fél kilós zacskó dióbelet csúsztatott az ülésre. Tiltakoztam, de ő szelíd mosollyal csak annyit mondott: vegye csak el, nekem is a jó Isten adta a drága nagyapámat ki a diófákat ültette…. 

Szó nélkül sebességbe teszem az autót, vezetek, de fél szemmel a dióbelet nézem: az egyszerű székely asszony válaszát a gazdasági krízisre. Kezembe vettem a szépen bekötött kis csomagot, kibontottam és elkezdtem ropogtatni a finom dióbelet, a becsületes, évtizedeken áthajló munka gyümölcsét, a finom, egészséges választ egy nagymama anyagi gondjaira.

Járható út… Megyek és én is veszek tíz facsemetét!”

Szeretettel: (Böjte) Csaba testvér