Születésről-életről-halálról

“Alkosd és ápold lelkedet, mint egy kertet, vigyázz az élet évszakaira, mikor a gyomlálás, a gazszedés, a trágyázás ideje van, s a másikra, mikor minden kivirul lelkedben, s illatos és buja lesz, s megint a másikra, mikor minden elhervad, s ez így van rendjén, s megint a másikra, mikor letakar és betemet fehér lepleivel mindent a halál. Virágozz és pusztulj, mint a kert: mert minden benned van. Tudjad ezt: te vagy a kert és a kertész egyszerre.” (Márai Sándor: Ég és Föld)

“Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó tavaszi erdőbe. Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon, az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak az utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.” (Márai Sándor: Ég és Föld – Az utak)

“Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben … Két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek e találkozásra … Megértek, nem éppen hajlamaikkal vagy szeszélyeikkel, hanem belülről, valamilyen kivédhetetlen csillagászati törvény parancsa szerint, ahogy az égitestek találkoznak a végtelen térben és időben, hajszálnyi pontossággal, ugyanabban a másodpercben, amely az ő másodpercük az évmilliárdok és a tér végtelenségei között.” (Márai Sándor: Eszter hagyatéka)

“Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam, és az értelem szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.” (Márai Sándor: Füves könyv – Önmagamról)

“Időkben, mint amilyen a miénk, mikor nemcsak vízszintesen, hanem függőlegesen is történik minden, az ember helyesen cselekszik, ha megtanul a frontkatona óvatosságával élni. Mert az okos, nem kicsinyes, de a mozdulatokat kiszámító, a térrel, helyzettel, veszéllyel törődő, a legkisebb ellenállás irányában cselekvő, az idő előtt nem támadó, de a támadás pillanatában bátor és nyugodt magatartás polgárnak lenni az élet totális, függőleges támadásainak korszakában. S mi ilyen korszakban élünk. Ezért számítsuk ki mozdulatainkat, nappal és éjjel, minden lehetséges alkalommal, hogy a nagy küzdelemben, mely harcosoknak jelölt ki, ne pazaroljuk feleslegesen erőinket. Éjjel és nappal harcolnunk kell. Munkánk, szórakozásaink, olvasmányaink, az életről alkotott fogalmaink, ismereteink és tapasztalataink, mindez fegyver e küzdelemben. Tehát foglaljuk el helyünket a szerény és veszélyes fedezékben, életünk odújában figyeljük az ellenség minden mozdulatát, s ne pazaroljuk idő előtt energiáinkat, sem a muníciót. S közben, ha éppen csillagos az ég, s az ellenség alszik, nézzük a csillagokat is.” (Márai Sándor: Füves könyv – A harcmodorról és az arcvonalról)

“Kétféle lustaság van: vízszintes és függőleges. Van ember, aki csak élete nagy távlataiban lusta; a tervekben; abban, hogy elodázza elhatározásait, döntéseit; lustán építi fel élete munkáját, mindent az időbe épít, a nagy messzeségbe. Aztán van a másik, a függőleges lustaság, mikor a nagy pillanat előtt maradunk lusták, mikor nem gondoljuk, mondjuk vagy cselekedjük azt, amit abban a pillanatban lehetne. Nem nyújtjuk ki kezünket valami után, amit megszerezhetnénk, különösebb fáradság nélkül, s később talán csak nagy áldozatokkal tudunk megszerezni, nem megyünk a telefonhoz, nem írjuk meg azt a levelet, vagy nem jegyezzük fel azt a gondolatot, rögtön, akkor, abban a pillanatban. Ez utóbbi fajta lustaság a veszedelmesebb. Ilyen elmulasztott, lustán elhanyagolt pillanatokon múlik az élet.” (Márai Sándor: Füves könyv – A lustaságról)

“Az igazi élmény az ember számára tehát elsőrendűen ennyi: önmagának megismerése. A világ megismerése érdekes, hasznos, gyönyörködtető, félelmes vagy tanulságos; önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás. Rómában vagy az Északi Sarkon járni nem olyan érdekes, mint megtudni valami valóságosat jellemünkről, tehát hajlamaink igazi természetéről, a világhoz, a jóhoz és rosszhoz, az emberekhez, a szenvedélyekhez való viszonyunkról. Mikor értelmem eléggé megérett erre, már csak ezt az élményt kerestem az életben.” (Márai Sándor: Füves könyv – Arról, mi az élet igazi értelme)

Miért örülünk születés, és miért szomorkodunk temetés alkalmából? Mert nem mi vagyunk az érdekelt fél.” (Mark Twain)

“Az én koromban azt teszem, amit Mark Twain is tett. Reggel átnézem a napilapokban a gyászjelentéseket. Ha nem vagyok benne, akkor teszem tovább a dolgom.” (Patrick Moore)

“Az élet kellemes. A halál békés. Csak a kettő közti átmenet okoz gondot.”
(Isaac Asimov)

“Századokon át az volt az emberek fő gondja, milyen lesz az élet a halál után. Úgy látszik, ma először arra kell válaszokat keresnünk, milyen lesz az élet a halál előtt.” (Szent-Györgyi Albert)

“Ne várjunk a nevetéssel, amíg boldogok leszünk, mert különben félő, hogy meghalunk, anélkül, hogy nevettünk volna.” (La Bruyére)

“Minden azért olyan szép, mert vége kell hogy legyen.” (Ramuz)

“Senki sem tudja, hogy az ember számára végül is a halál nem válik-e a legnagyobb áldássá; és mégis, nem a halál az, amitől az embernek félnie kellene, hanem az, hogy soha nem kezd el élni.” (Marcus Aurelius)

“Az életben nem az jelenti a tragédiát, ha nem éred el a célokat, hanem, ha nincsenek céljaid.” (Benjamin Elijah Mays)

“A legszebb emlékműved embertársaid szívében áll.” (Albert Schweitzer)